- Miféle rossz kótyot vettél te a piacon? - vonta kérdőre a háziasszonyt egy házigazda. Mert épp egy jókora görögdinynyét hasított ketté, és borzadva látta, hogy poshadt, megerjedt, "megbuggyant" az egész a tomboló hőhullámban.
- Nem látok belé - szabadkozott az asszonyka.
Igaza volt. Csakugyan nem láthatunk belé. Ezért aztán valóságos zsákbamacska manapság a görögdinnyevásár. Bezzeg a régi piacokon az volt itt-ott a szokás, hogy meglékelik, így meg is kóstolhatja a vevő a kiszemelt árut. De hol van már az a "fogyasztóbarát" régi piac? Emlékszem gyerekkoromból a dinnyeszegés feszült pillanatára. Amikor eldőlt ebéd közben, hogy "jó" vagy "rossz" dinnye került-e az asztalra. A sárgadinnye ritkábban okozott ilyen csalódást. Már ha értett hozzá az ember. Mert akkor már vásárlás közben megszagolta a dinnye "virágos végét", és mindent elárult annak az illata.
- Különben miféle szót is mondtál erre a pocsék dinnyére? Mi az a kóty? - kapott észbe a háziasszony.
Az ám. Mi szaladt ki a házigazda száján? A vidéki gyerekkor miféle homályos bugyrából bukkanhatott föl benne az a szó, a kóty? Nem mondta ki, nem is hallotta legalább hetven esztendeje. Azt sem tudta, tud-e róla valaki más is, tiszántúli tájnyelve hódmezővásárhelyi zugán kívül.
Nyomban utána is nézett. Sehol semmi. Már-már le is tett a nyomozásról. Belenyugodott, hogy egy nyelvi zárványból őriz valamit, ami talán már ott is feledésbe merült.
Hátra volt a végső menedék, Ballagi Mór nagy műve, A magyar nyelv teljes szótára (1873). És csodák csodája: benne volt a kóty. Azt jelenti ott, hogy "hitvány sárgadinnye". Úgy érezte a házigazda, hogy meg van mentve. Na, nem egészen. Hisz úgy tudta eddig, hogy mindenféle dinnye lehet kóty. Ballagi meg máshogy tudta: csak a sárgadinnye. Sebaj, gondolta a házigazda. Mégis talált valami biztatót: azt, hogy nem mondott róla Ballagi semmi mást, semmi megszorítót, mondjuk olyasmit, hogy népies. Olyan tisztes köznyelvi szónak tekintette, mint bármely másikat. Majdnem büszkén húzta ki magát a házigazda: ha régicske szóval élt is hamarjában, ha talán kevesen ismerik is azt a hangulatos kótyot, mégis meglehet, hogy nem valami isten háta mögötti tájszóval élt ő. Még Ballagi sem talált kivetnivalót benne.
Magam is osztottam a büszkeségét. Annál is inkább, mert, ki tudja, nem én voltam-e véletlenül az a zsörtölődő házigazda.