Mediterrán konyhák kialakulása
2008.06.28. 12:05
Európa ételeinek „gazdagságát” az „eltévedő”, Spanyol, illetve Francia felfedezőknek is köszönheti. Francisco Pizzaro felfedezőútja során Dél-Amerikából Európába hozta a paradicsomot. Azóta az olaszok úgy termelik és fogyasztják, mintha onnan származna. Átvették a spanyolok, franciák is a meleg mediterrán égövben főleg. A tizenhatodik században még gyönyörű sárga színben pompázott, ezért is nevezték aranyalmának. A termesztés során változott a színe vele együtt a neve is a „szerelem almájára” módosult.
A középkorban az egybesült pecsenyékből hasítottak maguknak a királyi udvaroknál. Hatalmas változást hozott a tizenötödik század, az olasz reneszánsz. A zsíros húsokat könnyű ételek váltották fel. A terítékekben megjelent a villa, igaz akkor még csak két ága volt.
Itáliából Franciaországba Medici Katalin vitte az új módit, amikor férjhez ment a francia trónörököshöz. A két ország sokáig együtt fejlődött a gasztronómia területen. A tizenhetedik században a franciák vették át a vezető szerepet, mivel fontosnak tartották az előételeket, és nagy gondot fordítottak a tálalásra. Amikor egyik országból a másikba kerültek a szűk körben ismert alapanyagok, kiegyenlítődött a francia és olasz konyha közötti különbség. Felzárkóztak a Földközi-tenger országai is. Ide tartoznak a Görögök, Észak-Afrikaiak, Törökök stb.
Palermó környékén. A XV. sz.-i szakácskönyvek leírják főtt és sült, sós és édes, töltött és zöldséges formáit. Egyfelől "népi" ételnek számított, amelyet tengerészek és más, hozzájuk hasonlóan sokáig eltartható élelmiszereket igénylő emberek fogyasztottak, másfelől viszont - éppen ellenkezőleg - fényűző, a fogyasztók szűk csoportja számára fenntartott ételnek tűnik: sajthegyeken leguruló makaróniról vagy gombócokról szólnak a korabeli leírások.
A burgonya jelenléte inkább a spanyol konyha jellemzője. Története hasonlóan regényes, mint a tésztáé, bár európai hódításait csak Kolumbusz utazása után tudta megkezdeni. A burgonya mindig szorosan kapcsolódott a szegényebb társadalmi rétegekhez. A rizs az ázsiai kontinenst elhagyva, megvetette lábát a mediterrán étrendben. Erre legjobb példa a spanyol nemzeti étel a paella, ami nem más, mint rizs rengeteg zöldséggel, hallal és fűszerekkel. Nem tisztázott, hogy a rizs - amelyet eleinte egzotikus importtermékként ismertek, fűszerüzletekben árultak, a konyhában pedig igencsak takarékoskodtak vele, főleg mártásokhoz használták - a szicíliai arabokon, vagy pedig a spanyolokon keresztül jutott-e el Észak-Itáliába. Spanyolország volt az egyetlen térség Európában, ahol ez a termény már korán fontos szerephez jutott a táplálkozásban. A Földközi-tenger vidékén a húsnak nem volt meghatározó szerepe a táplálkozásban, a korábbi évszázadokban sem. Az 1430 és 1442 közötti időszakban az arles-i püspök szolgálatában állók évente 66-67 kg húst fogyasztottak fejenként. Ezzel szemben Carpentras lakosságának évi egy főre eső átlagos fogyasztása 1472-1473-ban csak 26 kg volt. Ez persze messze elmarad a feltételezett németországi 100 kg-tól, a mai értékekkel összehasonlítva azonban még mindig tekintélyes mennyiség. Ezzel szemben a halfogyasztás mindig meghaladta az európai átlagot. Ez nem volt csoda, hiszen a Földközi-tenger a mai napig ontja a finomabbnál finomabb halféléket és tengeri gyümölcsöket. A legkülönbözőbb színű, formájú, tápanyagtartalmú halak, kagylók, csigák, rákok kerülnek a tányérokba napi rendszerességgel. A halfogyasztás egészségességének bizonyítékaként arra a követéses vizsgálatra utalnék, amely szerint a hetente kétszer halat fogyasztók között 20 év alatt fele annyi infarktus fordult elő, mint azok között, akik nem ettek halat. A tengeri halak olajában található többszörösen telítetlen zsírsavak csökkenthetik bizonyos koleszterinfajták mennyiségét a vérben, ami a kialakuló szív- vagy érrendszeri betegség fejlődését visszaveti. Ezen olajok fogyasztása azonban nem a szokásos étrend melletti kiegészítőként hatékony, hanem az étrendbe beépítve, azaz a rendszeres halfogyasztással.
|